Navracsics Tibor az „Ötpontban” podcast után újra megszólalt – ezúttal a Mandineren

Tizenöt év kormányon, az bizony hosszú idő – nyomja el ásítását beszélgetőtársam, ezzel is jelezve, hogy unalmasan hosszúnak tart másfél évtizednyi, ugyanazon párt által irányított kormányzati időszakot. Valóban, gondolhatjuk ezt így is. Tizenöt még gombócból is sok, hát még évből! Ennyi idő alatt majdnem felnő egy nemzedék, amely ugyanazokat a kormányzati politikusokat látja, ugyanazt a kormányzati irányvonalat tapasztalja nap mint nap. Monotonnak tűnhet mindez hazánkban, ahol tizenhat évvel a demokratikus berendezkedés megszületése után, 2006-ban fordult elő először, hogy hatalmon lévő párt nyerte meg a választást – igaz, akkor is kiderült, hogy hazugságon alapuló kampánnyal. 

Ha körülnézünk a környező országokban, az ottani tapasztalatok a nagyobb változatosság felé mutatnak. Napjainkban kevés kormány tudja kitölteni választási ciklusát. Mindennaposak a kormányválságok, az előre hozott választások, a billenékeny kisebbségi kabinetek. Megszokottnak tűnhet, hogy egy képviseleti demokráciában a kormányzati élet a puszta túlélésről szól. A nagy ívű stratégiai elképzelések megvalósítását, a nagy átalakításokat derékba törik a koalíciós konfliktusok, a bizalom elapadása, az előre hozott választásokon elszenvedett vereségek. Így zajlanak ma Európa hétköznapjai. 

Nem volt azonban mindig így. Bár úgy tűnhet, a mai magyar kormány szokatlanul hosszú ideig van hatalmon, a demokráciák történelme azt mutatja, hogy korántsem rendkívüli egy évtizeden átnyúló időszak. Japánban például a Liberális Demokrata Párt az 1955-ös megalapítása óta mindösszesen négy évet töltött ellenzékben. Csupán 1993 augusztusa és 1994 júniusa, valamint 2009 szeptembere és 2012 decembere között kellett a kormányzó hatalom birtoklása nélkül működnie. A kétkedők persze fölényesen legyinthetnek: Japán más. Mindenki ismeri a japán emberek fegyelmezettségét, monotóniatűrő képességét, ott még a politika is máshogy zajlik. Nézzünk inkább európai példákat. A második világ­háború utáni Nyugat-Európa sokak számára a példaszerű demokrácia hazája. Az olasz Kereszténydemokrata Párt 1944-es megalapításától 1994-es feloszlatásáig minden parlamenti választást megnyert, mindegyik kormányban részt vett. A nyugatnémet Kereszténydemokrata Unió 1949-től húsz éven át volt kormányon, hogy aztán tizenhárom évnyi ellenzéki lét után 1982-től 1998-ig ismét irányítsa az országot. A brit Konzervatív Párt 1979-től tizennyolc éven át volt hatalmon, majd tizenhárom ellenzékben eltöltött év után 2010-től újabb tizennégy évig kormányzott. A sokak által mintademokráciaként számon- tartott Svédországban a Svéd Szociáldemokrata Munkáspárt 1932 és 1976 között folyamatosan kormánypártként működött, és az 1982 és 2022 közötti négy évtizedből mindössze tizenegy évet töltött ellenzékben. 

A monotóniával szemben még meggyőzőbb érveket szolgáltat a kép, ha nem csupán a kormányzással töltött idő hosszúságát, hanem az időszak tartalmát is megvizsgáljuk. Olaszország második világháború utáni talpra állása és modernizációja egyértelműen a kereszténydemokratáknak köszönhető. A nyugatnémet kereszténydemokraták kormányon töltött két évtizede hozta el a német gazdasági csodát, a szociális piacgazdaságot és azt a felívelő korszakot, amely a háborúban megsemmisült országot a hetvenes évekre Nyugat-Európa legfejlettebb gazdaságává tette. Az Egyesült Királyságban a konzervatívok tizennyolc éves folyamatos kormányzása eredményezte azt, hogy a hetvenes évek közepének válság és sztrájk gyötörte országa a kilencvenes évek „Cool Britanniájává” változott. 

Nem monotónia tehát, hanem stabilitás. 

Becsüljük meg őket!

A szerző közigazgatási és területfejlesztési miniszter

(Nyitókép: MTI)